„Bizony, bizony mondom néktek…”

Így kezdődik az Ige, amit felolvastunk: „Bizony, bizony mondom néktek”. Ez egy erős állítás bevezetése. Egy olyan állítás bevezetése, amely hallatán az embernek a szívében kétségek támadhatnak, hogy valóban úgy van-e. Aki így kezdi mondandóját, az előrevetíti, hogy bármennyire is nehéznek tűnik elhinni azt, amit állítani fog, az bizony akkor is úgy van. Meg akarja erősíteni, hogy ne támadjon kétség senkiben az állítás igazsága felől. A „bizony, bizony” az eredeti görögben így hangzik, hogy „ámén, ámén”. Az a szó, amit mi az imádságok végén szoktunk mondani: „Ámen!”, azaz „úgy legyen!”. Itt úgy érthetjük a szót, hogy „úgy van”. Kétszer is mondja: „úgy van, úgy van”.

Az állítás

Az erős állítás így hangzik: „aki hisz énbennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem, és nagyobbakat is cselekszik azoknál”.

Ez egy megdöbbentő állítás: „aki hisz énbennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem”. Az Úr itt nem kevesebbet mond, mint hogy azok az erők, amelyek által Ő az Ő cselekedeteit véghez vitte, az Ő tanítványaiban, és mindazokban, akik majd hisznek benne, tehát bennünk is meg fognak nyilvánulni. A tanítványok esetében ez csodák megtételét is jelentette, de a lényeg nem ebben van, hanem abban, hogy olyan dolgokat tettek meg, amelyekre egyébként önmaguktól nem lettek volna képesek. És ez minden hívőre igaz, ránk is. Az Úr Jézus azt mondja, hogy ha hiszünk benne, olyan dolgokat fogunk megcselekedni, amelyekre egyébként nem lennénk képesek: az Ő cselekedeteit.

Ami még megdöbbentőbb, az az, hogy hozzáteszi: „és nagyobbakat is cselekszik azoknál”. Őszintén szólva, nem tudom, hogy mire gondol itt az Úr pontosan, de az biztos, hogy a kereszten elvégzett váltsághalálát lehetetlen bárki másnak megtenni, nem is szükséges, mert az egyszeri és mindenkorra elégséges, és ennél senki nem is tud nagyobbat tenni. És ott van az a másik erős állítása is az Úrnak a János 13-ban: „Bizony, bizony, mondom nékték a szolga nem nagyobb az ő uránál, és a küldött, attól, aki elküldte.” Ott ezt arra mondja, hogy lehetetlen, hogy ha az Úr és Mester lehajol és megmossa a tanítványai lábát, akkor a szolgának és a tanítványnak ne kellene ugyanígy tennie, hiszen nem nagyobb nála. De ebből az állításból az is következik, hogy a szolga nem tehet nagyobbat sem, mint az ő Ura. Egy biztos, az Ő cselekedeteit megtenni, vagy annál nagyobbakat megtenni ember számára lehetetlen. De akkor hogyan lesz mégis igaz, amit az Úr erősen állít?

Hogyan lehetséges?

Az Ige folytatásában következik az indoklás: „mert én az én Atyámhoz megyek, és akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt”.

„mert én az én Atyámhoz megyek” – Amíg Jézus Krisztus itt volt a földön, az emberi test korlátai közé volt szorítva. Ha Galileában volt, nem lehetett egyszerre Jeruzsálemben, és ha Jeruzsálemben volt, nem lehetett egyszerre Galileában is. Azzal, hogy az Atyához ment, egyik részről megszabadult a földi test korlátaitól. Ismét jelen tud lenni mindenütt. Sőt a Szent Szellem által ott lehet minden újjászületett hívő ember szívében.

A másik részről pedig nem másnak a jobbjára ült, mint Mindenható Atyjának a jobbjára, a korlátlan erőforrások Istenének a jobbjára, Aki számára nincs lehetetlen. Azért van ott, mert megdicsőült Úrként is ott szolgál felénk és esedezik értünk. Ezért hangzik a bátorítás:

„és akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt”. Itt kapunk választ arra, hogy hogyan lehetséges az, hogy meg fogjuk cselekedni az Ő cselekedeteit, sőt még azoknál is nagyobbakat. Úgy lehetséges, hogy ezt maga az Úr cselekszi meg bennünk. Ahogy az Atya benne lakozva vitte véghez az Ő cselekedeteit, úgy az Úr bennünk lakozva viszi véghez az Ő cselekedeteit (Jn 14,10). Fontos, hogy ezt kérnünk kell az Atyától: „akármit kértek…, megcselekszem azt”. Kérés nélkül nem fog az Úr Jézus élete kibontakozni a hívő ember életében. Más helyen az Igéből tudjuk, hogy a hívő élet szüntelen imádság kell legyen (Lk 18,1), és megint máshol az Úr mondja: „…nálam nélkül semmit sem tudtok cselekedni” (Jn 15,5).

Mi a célja?

A felolvasott Igéből még azt is megtudjuk, hogy annak, hogy az Úr megcselekszi bennünk az Ő cselekedeteit, van egy célja: „hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban”. Ha az Úr meg tudja cselekedni bennünk az Ő cselekedeteit, az az Atya dicsőségére van. Ez nem a mi érdemünk, és nem a mi dicsőségünk. Ez a Fiúé, és a Fiúban az Atyáé. A kéréseink mindig erre a célra kell irányuljanak.

Azt a bátorítást kaptuk az Úrtól a mai Igénkből, hogy akármit kérünk az Ő nevében, Ő megcselekszi azt. Ezt még egyszer megerősíti a 14. versben: „Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt.” Az „akármi” ill. „valami” csak az lehet, amit az Úr nevében, az Ő akaratával egyezően kérhetünk: „mi az, amit Ő cselekedne?” és „mi az, amiben az Atya megdicsőül?”

Azért jöttünk össze, hogy éljünk az Úr által felkínált lehetőséggel: kérjünk az Ő nevében, és Ő megcselekszi azt. Tegyük ezt azzal a hittel és bizalommal, mint amire az Úr bátorít minket. Ámen!